Gondolatim mindig hozzád szaladának,
jussát vegyék szíved fájó bánatának.
Kicsiny lelked végre szabadulna tőlük,
ezernyi életre elég volt belőlük.

Hadd vigyék fájdalmad úttalan utakra,
mérföldön át sebzett, véredző patakra,
mezőkre, hol lelkeink érted csatáztak
s hűségünkért minket, most porig aláznak.

Vértezettek voltunk ellenség kardjától,
háborúba mentünk anyáink karjából,
bízhattunk királyunk bölcs szavú hangjában,
bíznunk kell népünknek növekvő lángjában.

Perzseljük az ellent, mi lelkünkben feszít!
ebrudalt hatalom majd szűkölve nyüszít.
Ím, félelemnek helye szívünkben nincsen,
osztozzunk igazul a megmaradt kincsen.

Lelkünk e hazának most úgy látszik, nem kell,
úrhatnám világ is, csak minket restell.
Segítsük egymást, tán Isten is megsegít,
Ha nem, hát hazám, úgy engemet elveszít.

Magyarhonról ekképp járnak gondolatim.
Nincsenek már hozzá hű, bátor álmaim,
de március idusán háromszínt veszek,
s forradalmi ünnepen veletek leszek.