Csak mindig, amit érzek – nyugtalan várakozás
Kimondhatatlanul féltő, fájó szerelem,
Míg szemem előtt szép arcod édes álmodozás,
Vakon tapogatózva, kezeid keresem.

Lelkem hozzád tapadt, immár letéphetetlenül
Páncéllal vonva be, oly’ törékeny érzeted,
Szívem mindig érted kalapál emitt legbelül,
S szerelemtől ittasan morzsákat kéreget.

Olykor értelmetlen, vad vágyakozással telve
Magam oltom szikrázó parazsát testemnek,
Ám az éj holdfény-udvarán alakodra lelve,
Látom, mily’ szép virága vagy álomkertemnek.

Mellém szegődtél, most már csak enyém az életed
Szerelmünk kék ege borul ránk felhőtlenül,
A tél hidegére gyönyörű, új tavasz érkezett,
Csak a bánat emésztene még erőtlenül.

Elűzöm a rosszat, melegítsen végre a nap
Vágyódó gondolattal, csak érted epedek,
Ám néha a fájdalom vasfoga belém harap,
S szavak marják lelkem, miket még nem feledek.

Gyógyíts engem kérlek; csak engedd, hadd szeresselek
Boldogságtól részeg lelkem nevethessen rád,
Hűséges társadként vigyázom minden reggeled,
Hogy majdan megtaláld a hőn áhított csodát.