Amikor eleredt az eső, áldottam az eszem, amiért elhoztam az esernyőt...
Persze, Ő nem volt kétségbeesve, hiszen látta nálam... szép nagy, fekete, kampós végű, favázas, automata - bár én csak félautomatának hívom, mert gombnyomásra kinyílik ugyan, de össze nem csukja magát...
   Egyre jobban esett... olyan zivatar kerekedett egy percen belül, hogy kétségbeesve nézegettem a cipőm: biztos jól tettem, hogy ezt vettem fel?
   Rajta végtelen nyugalom látszott... egyáltalán nem zavarta az eső... ha ronggyá ázik, akkor sem...
    A környéken még egy kapualj sem volt, ahova beállhattunk volna. Sietve tartottam fejünk fölé az ernyőt. Javasoltam, hogy ne menjünk tovább, hanem csak álljunk az ernyő alatt, hogy a nadrágszárunk se legyen vizes...
    A szél nem fújt... függőleges eső esett. Ő szembefordult velem és olyan közel lépett hozzám, amennyire csak lehetett. Átkarolta a nyakam. Kirázott a hideg, amikor a kabátja ujján lévő vízcseppek begurultak az ingem gallérja alá... aztán már nem zavart, mert hamar felmelegedtek...
   Én magam előtt tartottam az ernyőt, testünk közé beszorult a kezem... egészen közel volt a fejünkhöz az esőtől védő, kopogó kupola...
   Nem szólalt meg... szerettem volna, ha mond valamit, de nem tette... csak nézett kedves szemeivel és mosolygott... életemben nem láttam még ennyi mosolyt... nem tudtam nem viszonozni...
    Valahogy úgy éreztem, ha örökké itt állhatnék vele a szakadó esőben, szívesen lemondanék minden másról...
    ...és tudom, hogy érezte ezt...
    Később megkérdezte, mi lesz, ha estig így szakad? Azt válaszoltam, akkor itt alszunk állva a tocsogó járdán... nekem így is jó, mert mellette alhatok... hogy nekem, micsoda humorom van, mondta Ő és kissé lehajtotta a fejét, hogy kinézzen az ernyő alól...
   - Nincs itt senki - mondta.
    - Ez baj? - kérdeztem.
    - Nem... - mosolygott megint - egyáltalán nem...
    Szelíden megfogta az ernyőt tartó kezem és oldalra tolta... eltűnt a fejünk fölül a tető... máris éreztem, ahogy a fejemen folyik lefelé a víz minden irányban. Pillanatok alatt teljesen eláztunk...
   Felemelte a kezeit, két tenyere közé fogta az arcom és megcsókolt... vizes volt az ajka... de az a víz, nekem most az istenek nektárja volt...
   Mitől tud ilyen varázslatos lenni a szakadó eső?
    A forró csók egészen megbabonázott... magamhoz szorítottam és erőteljesen visszacsókoltam... hosszú-hosszú percekig birkóztak a nyelvek, mígnem fáradtan húzódtak vissza a barlangjukba...
   A szoros öleléstől és a csókoktól felhevülve álltunk a vizes járdán és észre sem vettük, hogy elállt az eső. Mélyen és hosszan a szemébe néztem és lelkének mélybarna ágyazatában megláttam magam mögött, a felhők közül kibúvó napot. Csupán az esernyő terpeszkedett gazdátlanul, fejenállva és vízzel telve...
    ...és ott álltunk bőrig ázva, a hűvös napsütésben... te és én...