Fess még nekem...
Miképp képzeleghetek rólad, amikor októberi őszben állok az erdőszélen, s rájövök, nincs is csodálatosabb szimfonikus szerző mint maga a természet... a természet, amely téged is megalkotott...
S mutatja magát egészben, mint játszik a sárga a bíborral, miközben árad a szépség felém, mert képzeletemben látom szemeid színében suhanni a felhőket; a szemeidben, amiknek tündöklése olyan, mint egy megálmodott, de kottába nem foglalt szimfónia, melynek lágy szólamai szívemig hatnak...
Az erdő a gondolataim erdeje, amiben a sárgát, s a bíbort és még ami csodálatos szín csak létezik, a te ecseted festette. Fess még aranyat, ezüstöt, képi gazdagságot, hogy tudhassam: lelked csendes, tündöklő világát adod cserébe háborgó lelkemért...
Fess még nekem…
