- Angyal vagy - mondta mosolyogva.
   - Miért mondod ezt? – kérdeztem.
   - Mert az vagy.
   Bájosan apró termete volt. Hosszú, szőke haja aranyszínű zuhatagként omlott a vállaira. Arcomra emelte tekintetét, aztán a szemembe nézett. Az ég kékjét véltem felfedezni benne.
   - Miből gondolod? – kíváncsiskodtam tovább.
   - Érzem, amikor a közelemben vagy – felelte és megsimogatta az arcom.
   - Hiszen, itt vagyok.
   - Nem csak akkor érezlek, amikor hozzám érsz.
   - Mikor érzel még? – kérdeztem. – És hogyan? Mondd, te, hogyan érzel?
   Lenézett meztelen lábfejére és a jobb kezét a gyomrára tette.
   - Érzem… itt… – a szíve fölé csúsztatta a tenyerét – és itt is… mindig…
   Felemelte a fejét és úgy folytatta.
   - És illatot érzek.
   - Milyen illatot? 
   - Édeset. Édes illatot érzek, amikor a közelemben vagy…
   - De én, nem érezlek téged. – Kezét újra az arcomra tettem. – Nem érzem ezt…
   Szomorúan nézett újra maga elé.
   - Szeretsz engem? – kérdeztem halkan.
   - Igen – válaszolta habozás nélkül. – Nagyon. Szerettelek már akkor, amikor még nem is ismertelek. És örökké szeretni foglak.
   - Én is szeretlek téged… és örökké szeretni foglak – mondtam. – Biztosan gyönyörű érzés boldognak lenni.  Te nemsokára az leszel. Nem mellettem, de az leszel…
   Rám nézett fájón csodálkozó, nedves tekintettel.
   - De én melletted akarok…
   - Tudom. De el kell felejtened engem.
   - De én nem…
   Mutatóujjammal finoman az ajkára tapasztottam a szót. Átöleltem és hevesen dobogó szívét csitítottam. Nem ő az első. És nem is az utolsó. Nem maradhat mellettem. Valaki másra vágyik majd. Én csak megmutattam, mit kell éreznie, ha boldog akar lenni…