A kezdet…

   Nem az, amilyen vagy, hanem, amilyennek én látlak…
Ha eszembe jutsz, súlytalanságban lebegek… behunyt szemmel, kiterjesztett érzékekkel…
Megérintek egy csillagot, mert az most csak nekem ragyog…

  
   Beteljesülve…

   A Duna partja... kellemes este...
Ahogy a csillogó víztükör billegteti a túlpart kandelábereinek fényét... csak állok és nézem, mennyivel szebbek ezek a fények, ha a szemedben játszanak...
  
   A szobád... késői óra...
A gyertyák imbolygó fényénél összefonódó árnyékunk táncot lejt a falon... ahogy lelkünk táncol az édes törődésben...

   Az utca... kora reggel...
Boldogságomban éppúgy nem tudok megszólalni, mint az a koránkelő koldus, akinek piszkos kezébe nyomtam az első bankót, amit a zsebemből előhúztam...
    Ha tehetném, a világot is magamhoz ölelném. Ha Rád gondolok, csak mosolyogni tudok...


   Nálad…

   Örömteli gyötrődésbe taszítod a lelkem...
Míg megfáradt testem karjaidban pihen és csillámló álompor telepedik meg szemhéjam mögött, bágyadtan omlok a boldogság fészkébe. Csak ezek a kis esti csodák... ezek teszik szebbé álmomat. Érzem a szivárványt....


   A levél…

   Kedvesem!
   Az elmúlt éjjel Önről álmodtam megint. Látomásaim csaknem mindig ugyanazok. A tavaszi napsütésben sétálunk a kolostor mögötti kicsiny réten, amely mellett az a kis patak csörgedez, ahol először érinthettem reszkető kezét. Most is látom, amint szemlesütve, kedves mosollyal az arcán kérte, hogy öleljem át, s engedte, hogy szerelemtől bágyadtan csókot leheljek édes ajkaira, mielőtt rózsás arcához szorítottam a magam arcát.
    Látom, amint megállunk a fűzfa alatt, amely árnyékot vetett láztól égő arcomra, s ahol felnéztem a domboldalon szerteszéjjel heverő romokra, hogy megtaláljam köztük azt a rózsaszálat, minek kecses bokrát még nem pusztította el az idő - mintha, csak azért maradt volna élve, hogy Önnek szakíthassam le tökéletes virágát.
    Ha majd halálos ágyamon fekszem, tudom, az utolsó gondolatom Ön lesz.
Összetartozásunk oly erős és végtelen, hogyha egyszer lemondani kényszerülünk e világi életünkről, az öröklétben éppúgy megtaláljuk a mi rétünket, s rajta a fűzfát.
Ne féltsen hát, s ha most - mint mindig - aggódom is Önért, tudom, szeretetteljes élete a boldogság gyümölcsének rügyét hordozza.
    Tollamat olyan érzés vezette, amit soha nem feledek el. Bocsássa meg, hogy levelemmel zavartam, s gondoljon arra, aki forrón csókolja két gyönyörű szemét.
  
    Mély hódolattal


   Az idő…
 
   Amilyen hirtelen utat vág a tavasz a télbe, oly hirtelen törnek az emlékek az én lelkembe is...
Ahogy az első napsugarak fénybe fogták a zöldellő fákat, éppúgy járták körbe kedves szobád falait. Milyen jó is volt, csak csendben üldögélni ódon házatok gyomrában... s minket nem a napsugarak melegítettek. Csak a rohanó idő volt az ellenség... és mindig győzött...
   Nem tudom megbocsátani neki...


   A vég

   Néha úgy érzem magam, mintha kilencven éves lennék és gondolataim folyton a veled töltött "utolsó" hetven év emlékei közt szaladgálnának. Olyan hosszúnak tűnik az az idő... hamar elröppent és talán soha nem ér véget...
   Itt él bennem az első szó... és az utolsó is... bár nem tudom, melyik volt az utolsó... talán nincs is ilyen. Mikorra megértettem, mit is jelent igazából szerelmesnek lenni, vége lett. Csak azért nem sajnálom, hogy így történt, mert tudom, sokkal rosszabb lenne, ha meg sem történt volna...
   Megpróbáltam szavakba szedni mindazt a sok gondolatot, amit kimondva, örömet okozhattam neked; mégis... most úgy érzem, hogy sokkal többet kellett volna mondanom. Vannak titkaim, amiket talán elmondtam volna. Némelyik szép, némelyik meglepő, némelyik félelmetes...

   Most már örökre bennem maradnak...