Ötven és a halál közt

  Amikor elgondolkodunk azon, mit követünk el életünkben,
vajon eszünkbe jut-e, hogy mikor ér utol minket a karma?

   Eugene Strodenmire hét évvel ezelőttig közepesen megfelelő fizetésért dolgozott ügyintézőként egy kisvállalatnál. Voltak vágyai, céljai, amiket szeretett volna elérni, megvalósítani, de anyagi természetű problémái akadályozták ebbéli igyekezetét. Átlagos munkaképességét tekintve nem számolhatott szakmai előrejutással. Úgy érezte, főnökei kihasználják, nem ismerve fel tehetségét. Gyakorta hangoztatta ötleteit a munkával kapcsolatban, de ezeket a vállalat vezetése sorra elvetette. Bár dicsérték igyekezetét és ígéretet kapott plusz juttatásokra, fizetésnapokon jobbára, csak a szokásos csekket kapta a várva-várt prémium nélkül.
   A magánéletét illetően, valamiben, azért mégiscsak jó volt. Noha - hosszabb-rövidebb ideig tartó kapcsolatokkal a háta mögött - egyedül élt rendezett lakásában, női partnerekben nem volt hiánya. Inkább markáns arcú volt, mint jóképű, de megnyerő természetével és társalgási tapasztalataival, könnyedén behálózta a nőket. Szerette a szingli életet, annak minden előnyével együtt és nem is szándékozott változtatni ezen az állapoton. Ám aznap, amikor a negyvenedik születésnapját ünnepelte egy bárban az ismerőseivel, megismerte a nála tizenöt évvel fiatalabb Helen Waldenberget. Helen, annak a Graham Waldenbergnek a lánya volt, aki a Walden Cruises hajótársaságot tulajdonolta és tengerjáró hajóival a Karibi-térségben biztosított luxusutazásokat a tehetős vendégeknek. Strodenmire ekkor gondolt először arra, hogy feladja az agglegény életet. Helen vonzó nő volt a napbarnított bőrével és szőke hajával, a férfit mégsem a szépsége nyűgözte le. Bár érzett iránta vonzalmat, mégis inkább a Waldenberg vagyon ráeső része izgatta. Mintegy háromévi együttjárás után feleségül vette Helent. Fort Lauderdale-be költözött, otthagyta korábbi munkahelyét és elfogadta apósa ajánlatát, miszerint kap egy csinos irodát, könnyű beosztással a hajótársaság székhelyén és ehhez természetesen kitűnő fizetést.
   Helen és Eugene élték a boldog házaséletet és elégedettséggel töltötte el őket, hogy nem kell feladniuk az egymásnak kölcsönösen megadott, személyes szabadságukat. Az új társasági élet mellett a férfi a régi, megszokott programjait megtarthatta. Időnként Helent is magával vitte a barátai közé egy füstös sörözőbe, ahol az ütött-kopott pianínón eljátszott néhány slágert. Helennek ez is nagyon imponált. Strodenmire autodidakta módon tanult meg a billentyűkön játszani és néha halkan megjegyezte, ha egyszer meggazdagodik, vesz magának egy versenyzongorát.

   Ezen a reggelen, amikor felült az ágyban, megadóan nézett a naptárra. Négy nap múlva ötvenéves lesz. Igazságtalan az élet - gondolta. A tükör a markáns arcél helyett ráncosan elpuhult tokát és szemek alatt duzzadó táskákat mutatott. Bezzeg Helen most is úgy nézett ki, mint amikor elvette feleségül. Visszaemlékezett az esküvői partyra, a Rebel Princess tengerjáró fedélzetén, ahol Helen többször eltűnt a fiatal Todd Millerrel. Akkor, még úgy érezte, bárkivel meg tudna küzdeni a nőért. De mostanra a felesége szemében ő, már nem az egykori, szívtipró lovag volt. Inkább, mintha Helen apja lenne, semmint a férje. Az volt az érzése, hogy korosodó élete, csak akkor lesz biztonságban, ha Helen meghal, ám ő sajnos, makkegészséges volt és nem úgy tűnt, mintha fel akarna hagyni a sportos életvitellel. A férfi egész bensőjében megremegett, amikor szöget ütött fejében a gondolat, hogy meg kell ölnie a feleségét. Ki kell találnia a tökéletes gyilkosságot, mert egy halálos balesetre igen kicsi eséllyel számíthat.

   Eugene Strodenmire hazafelé tartott az irodából, amikor betért a bárba, hogy elfogyassza aznapi bourbonjét.
   — Hello, Mr. Strodenmire! - köszönt rá a csapos. — Hogy van mindig?
   — Hello, Reed! Jól vagyok. Lökjön ide egy pohárral a szokásosból!
   — Máris, uram!
   Reed kitöltötte a bourbont és a férfi elé csúsztatta. Megtörölt néhány poharat és újra
odafordult.
   — Uram, kérdezhetek valamit?
   — Hogyne, Reed. Kérdezzen csak!
   — A Las Olas sugárút közelében lakik, ugye?
   — Így van - felelte Strodenmire.
   — A New River partján, az a szép mediterrán ház a maguké? - folytatta a csapos.
   — Igen, Reed, de miért kérdi?
   — Tudta, hogy a hatvanas-hetvenes években, a házban Bobby Monelli lakott? - nézett rá Reed.
   — Nem tudtam. Ki az a Monelli?
   — Monelli drogcsempész volt. Hírhedt drogcsempész.
   — Mit akar ezzel mondani Reed? - kérdezte a homlokát ráncolva Strodenmire.
   — Azt mondják, a ház halljában, a padlóban volt egy csapóajtó, alatta pedig egy helyiség. Oda rejtette a drogot. Valahol a kandallónál kellett egy gombot megnyomni és kinyílott a csapóajtó. De soha nem jött rá senki. Állítólag sikertelenül keresgéltek a házban.
   A férfi elgondolkodott.
   — Reed, mi évek óta ott lakunk a feleségemmel. Átrendeztettük a bútorzatot már néhányszor, de nyomát sem láttuk semmiféle csapóajtónak.
   A csapos megvonta a vállát.
   — Rég volt már. Azóta, alighanem be is temették azt a rejtekhelyet.
   Strodenmire kihörpintette a bourbon utolsó cseppjeit a pohárból és leszállt a bárszékről.
   — Mennem kell, Reed. Holnap találkozunk. Minden jót!
   — Minden jót, Mr. Strodenmire! - köszönt el Reed.

   Strodenmire hazaérve, körülnézett a házban. Helen még nem volt otthon. A teniszklubban minden bizonnyal megtalálta volna, de esze ágában sem volt keresni. Belépett a hallba és a padlót fürkészte. Akárhogy meresztette a szemét, nem látott csapóajtóra utaló nyomokat. Elsétált a kandallóig és körbejárta. Centiről-centire átvizsgálta, de nem talált olyan gombot, ami bármit is működtetett volna. Végül leguggolt és a tűzteret nézte. Unottan megemelte az öntöttvas parázsfogó tálcát és akkor meghallotta a finoman pattanó hangot a háta mögött. Kíváncsian fordult meg és a hall közepén meglátta a körülbelül három láb hosszú és ugyanilyen széles padlólapot, aminek az egyik éle, úgy fél hüvelyk magasan kiemelkedett a padlóból. Hitetlenkedve ment oda és ujjaival a lap alá nyúlt. Könnyedén nyílott fel a csapóajtó, ami alól dohos szag áradt felfelé. Egészen felnyitotta és lenézett a sötétségbe. Semmit nem látott, így zseblámpát keresett és azzal tért vissza. Lépcső vezetett lefelé. Óvatosan lement a rejtekhelyre és bevilágította a lámpával. A szobányi helyiség teljesen üres volt. Visszament a lépcsőhöz és felnézett a csapóajtóra. A rajta lévő kart elfordítva, lehúzta. Így bezárva, félelmetesen túlvilági volt a hely. A kart visszafordította, az ajtó kinyílt, ő pedig fellépcsőzött a hallba. Egyszerűen rálépett a lap szélére, az pedig a helyére pattant és továbbra is észrevétlen volt. Reed rosszul tudta - mondta félhangosan. - Nem gombot kell nyomni.
   Strodenmire felismerte a lehetőséget. Minden egyszerűnek tűnt. Tervezni sem lehetett volna jobban. Már csak a tökéletes alkalmat kell kivárni és minden sikerülhet. Helen úgy el fog tűnni, mintha soha nem is létezett volna.

   — Hamarosan itt a születésnapod, drágám - mondta Helen vacsora közben, mialatt késével belevágott a bélszínbe.
   — Nem kell emlékeztetned rá! - fortyant fel Strodenmire. - Én nem örülök neki annyira.
   — Ugyanmár, Eugene! Fél évszázados leszel. Szerintem, nem hangzik olyan rosszul.
   — Helen! Felesleges így a tudtomra adnod, hogy mindjárt öregember leszek. Szerintem, téged sosem fog utolérni az öregedés.
   Helen bóknak vette a férje szavait.
   — Azt hiszed, én nem öregszem meg? - mosolyogva hozzátette: - Még tíz év és csúnya vénasszony leszek.
   — Nem Helen. Te nem leszel csúnya vénasszony.
   — Hagyjuk ezt - mondta a nő. - Beszéljünk a partyról. Gondoltál már arra, kiket hívjunk meg?
   — Legszívesebben senkit nem hívnék - bosszúskodott Strodenmire. - Majd holnap megbeszéljük.
   — Rendben - mondta a felesége. - Csak ne húzd nagyon, mert holnapután lesz a nagy nap.

   Strodenmire másnap a hazafelé vezető úton összefutott Mick Harris-szel akit a bárból ismert.
   — Hé, öregfiú! - üdvözölte kitörő örömmel Harris. - Jól vagy?
   — Lehetnék jobban is, de azért bírom - felelte Strodenmire. - Mi járatban erre?
   — Beugrom a bárba egy italra. Velem tartasz?
   A férfi vállat vont.
   — Miért is ne? Holnap leszek ötven. Én fizetek.
   — Soha jobb hírt! - vigyorgott csillogó szemekkel Harris.

   A harmadik bourbon után Harris kezdett közlékeny lenni.
   — Eugene! Láttam a feleséged.
   — Hol? - kérdezte Strodenmire.
   — A teniszklub előtt beszélgetett valakivel.
   — Kivel?
   — Nem tudom - vonta meg a vállát Harris.
   — Ne csináld Mick! Dehogynem tudod! Ki a fickó?
   — Én nem mondtam, hogy fickó!
   Harris felhajtotta a whiskyt. Strodenmire intett a csaposnak.
   — Még egy rundot, Reed!
   — Máris adom, uram!
   Reed kedvelte Eugene-t, aki sosem sajnálta tőle a borravalót. Okos embernek vélte, aki nem árul el sokat magáról. Két dupla bourbont töltött a poharakba és a két férfi elé tette.
   — Nem duplát kértem, Reed! - mondta mosolyogva Strodenmire.
   — Az egyikre a vendégeim, uraim! - kacsintott a csapos.
   Harris birtokba vette az előtte lévő poharat.
   — Akkor ezt magára isszuk, Reed! - és belekortyolt az italba.
   — Szóval, Mick! Ki is az a fickó? - Strodenmire-t nem hagyta nyugodni a dolog.
   — Jesse Wilson - felelte Harris.
   — És, mit csinál ez a Wilson?
   — Ez a Wilson szállítmányozással foglalkozik.
   — És, mit szállít?
   — Mindent. Egész jól összeszedte magát... és rövid idő alatt. Nagy flotta, sok alkalmazott. Állítólag jó főnök. Szeretik...
   Strodenmire elképzelt egy mindig fitt, sportos alkatú, nála valószínűleg fiatalabb férfit, akit nyilvánvalóan Helen is vonzónak tart. Nem akarta átérezni a megcsalt férjek gyötrelmeit, de nem tudta elhessegetni a gondolatot. Helennek, már csak ezért is meg kell halnia.

   Reggel másnaposan ébredt. Nem ment be a munkahelyére. Felhívta a titkárnőjét és beteget jelentett. Az emeleti fürdőszobában magára nyitotta a hideg zuhanyt. Amikor úgy érezte, hogy kissé felfrissült, felöltözött, bevett két aszpirint és lement a hallba. Megemelte a parázsfogó tálcát és figyelte, ahogy a csapóajtó felpattan. Most nem nyitotta ki. Rálépett és csodálattal nézte, ahogy nyomtalanul visszacsukódik. Tökéletesen működik - gondolta.
   Nehezen telt el a nap. A várakozás órái kezdték felőrölni az idegeit. Ma van a
születésnapja. Talán mégsem ma kellene megölnie Helent. Biztosan siet haza, még egyszer körbetelefonál az ismerősöknek, barátoknak, hogy az esti partyra időben megérkezzenek és minden rendben legyen.
   Felment az emeleti hálószobába, lefeküdt az ágyra és csak várt. Később, amikor meghallotta, hogy a teraszajtó nyílik, felkelt az ágyból és a lépcső felé indult. Lent a felesége beszélt valakivel telefonon.
   — Ahogy megbeszéltük Jesse! Mindent köszönök!
   Helen hangja visszhangzott a hallban. A férfi leosont a lépcsőn. A felesége ott állt, háttal a kandallónak. Strodenmire halkan megmarkolta a piszkavasat, Helen mögé lopakodott és erőteljes ütést mért a fejére. Helen összerogyott. Stroidenmire szíve, majd‘ kiugrott a helyéről. Jól sikerült az ütés. Helen feje nem vérzett, de nem is halt meg, csupán elájult. Eugene levette a nyakkendőjét és a felesége nyakára tekerte. Erősen maga felé húzta, amitől a nő teste vonaglani kezdett és egy perc múltán elernyedt.
   Strodenmire felállt a felesége holtteste mellől. Úgy nézett le rá, mintha nem is ő tette volna meg ezt a szörnyűséget. A telefonért nyúlt és a repülőteret hívta. Foglalt egy jegyet az esti, Tenerifére induló járatra, csak odaútra. Felment az emeleti hálóba, ahol az összecsomagolt holmija várta. Még egyszer átnézett mindent, aztán visszament a hallba. A kandallóhoz sietett, megemelte a parázsfogó tálcát és felnyitotta a padló alatti rejtekhely csapóajtaját. Feleségét a nyíláshoz vonszolta és egyszerűen lelökte a lépcsőn. Utána ment és behúzta a helyiség közepére. A zseblámpa nála volt. Helen élettelen arcába világított és elmosolyodott.
   — Mondtam, hogy nem leszel csúnya vénasszony.
   Letekerte a nő nyakáról a nyakkendőjét és zsebre tette. Még itt sem maradhat tárgyi bizonyítéka a gyilkosságnak. Egyszerre hangokat hallott a feje fölött. Gyorsan felugrott a lépcsőre és a kart elfordítva, magára húzta a csapóajtót. Férfiak beszélgettek a teraszon. Hárman, talán négyen is voltak.
   — Biztos, hogy ide kell tennünk? - kérdezte egyikük.
   — Határozottan emlékszem - mondta a másik. - Azt mondta az asszony, hogy itthon lesz, amikor jövünk, de úgy látszik, nincs itt. Mindenesetre nyitva hagyta a teraszajtót, hogy itt hozzuk be. Azt is mondta Mr. Wilsonnak, hogy a hallba tegyük. Ez a férje születésnapi ajándéka.
   — Hát jó. Akkor lássunk neki!

   Egy ideig, még hallatszott a lábdobogás és sürgölődés, aztán elhalkult minden. Strodenmire felsóhajtott. Fellépdelt a lépcsőn, elfordította a kart és meglökte a csapóajtót. Nem nyílt fel. Nekifeszült a vállával, de nem történt semmi. Egész hátával az ajtónak görnyedt, de minden erőlködése eredménytelennek bizonyult. Ez képtelenség - gondolta. Nem értette, mi történt. Még nem döbbent rá, hogy épp most jár ötven és a halál közt.
   Akárhogy igyekezett, többé nem nyílt ki a csapóajtó, amelyre egyik lábával méltóságteljesen nehezedett a vadonatúj Bösendorfer Imperial zongora...