Amikor végigjártam a szobákat a házban, már nem is csodálkoztam azon, amit Rosettiről hallottam. Mintha valamiféle múzeumban jártam volna. Akkurátusan elrendezett bútorok, gyönyörű szobrok és még szebb képek a falakon, amik naturista szemléletről árulkodtak. Egyszerű kezeletlen faborítás mindenütt, ami csak fokozta a múzeumi érzést. Csupa antikvitás, akármerre néz az ember. Nem hittem, hogy a képek eredetiek – nem is ismertem mindegyiket. Talán Rosetti képei is köztük voltak, hiszen szeretett festeni. Sőt, annyira művésznek tartotta magát, hogy nemrég ő maga építette meg műhelyét a ház mögött, ahol állítása szerint, hosszú órákat töltött az állvány, a vásznak és az ecsetek társaságában. Ám néhány napja, a festegetésre szánt idő, a fogdánkban telik a férfi számára.
  Ugyanis kikértük a parancsot Rosetti előzetes letartóztatásához, mert bűnösnek véltük a felesége meggyilkolásában, a bíró pedig helybenhagyta. Csakhogy volt egy kis bökkenő: nem találtuk a holttestet. Bollinger hadnagy rám bízta az ügyet, mondván egy ilyen fiatal nyomozó, aki frissen kerül ki az iskolából, ezzel megfelelő gyakorlatra tehet szert – és nekem is az volt a véleményem, hogy talán a jövőmet is megalapozhatom a csoportnál. Mindössze két napot kaptam arra, hogy megtaláljam az asszony hulláját, különben a férjet kiengedik a fogdából és ha netán eszébe veszi, hogy jó messzire elutazik, bottal üthetjük a nyomát. Rosettit kihallgattam, de nem tudtam belőle kihúzni mást, minthogy nem látta a feleségét már két hete. Arra kérdésre, hogy miért nem jelentette a felesége eltűnését, azt válaszolta, hogy az asszony sokszor eltűnt napokra és mindig előkerült. Annyit azért megtudtam a szomszédoktól, hogy az utóbbi időkben sokszor látták őket külön utakon, s ha együtt voltak, akkor is leginkább veszekedtek. Kiderült, hogy az asszonynak férfiügyei voltak. Elmondták azt is, hogy Rosetti építőanyagot hozatott a házhoz, de furcsállták, hogy szakemberek nem jöttek dolgozni, ez viszont azt igazolta, hogy valóban a férfi építette fel a kis házat. Állítólag az asszony nem jó szemmel nézte a férje ténykedéseit a házban és a telken, hiszen az egész tercia az övé volt. Néhány vérfoltot találtunk ugyan a felhasználatlan téglákon, ami akár bizonyíték is lehetne a gyilkosságra, hiszen körülbelül az asszony eltűnésének időpontjában keletkeztek, ám Rosetti mutatott egy nemrég begyógyult sebet a kezén, amit állítása szerint, építkezés közben szerzett. Ezt kénytelen voltam elfogadni, mert mindkettőjük vércsoportja ugyanaz volt. Rosettinek volt alibije minden kétes időpontra, egészen a felesége eltűnéséig. Ha valóban ő ölte meg, akkor valahova el kellett rejtenie.
  Először arra gondoltam, hogy egyszerűen elásta az asszonyt valahol a környéken. Meglehetősen sok járőrt bevontam a keresésbe és a helyszínelők végigkutatták az egész telket, nem hagyva ki magát a házat sem. Az egész környéket átvizsgáltuk, de nem találtuk meg az asszony holttestét, mégis arra a következtetésre jutottam, hogy Rosetti nem vihette túl messzire. A vallomása és a szomszédok egybehangzó állítása szerint, a férfi az utóbbi két-három hétben nemigen hagyta el otthonát. És hát az asszony sem mehetett messzire, hiszen a kocsija a garázsban volt.
   Mivel szabad bejárásom volt a házba, az egész napot azzal töltöttem, hogy apró jeleket keressek, mert a tárgyak és azok elhelyezkedése sokat elárul a gazdájuk jelleméről. Holm professzor, aki a bűnügyi pszichológiát tanította az egyetemen és akinek a kedvence voltam – ő nekem nemkülönben -, sokszor a lelkemre kötötte, hogy a legjelentéktelenebb részlet is fontos információval bírhat. 
   A házban abszolút tisztaság uralkodott és bár egyedül voltam, röstelkedve néztem le a piszkos cipőmre; talán le kellett volna vennem. Órák múlva, úgy döntöttem, elegem van a pedantériából.  Még egyszer végigfuttattam tekintetem a faborítású falakon és próbáltam megfigyelni, van-e a képek sorrendisége közt valamilyen rendszer, de nem sokra mentem ezzel. Odafordultam az egyik szoborhoz. Ébenfa emberi alakja méltóságteljesen állt a sarokban, én pedig közelről néztem sötét tekintetű arcát; talán elmondja, mi történt a ház asszonyával.

   Másnap kialvatlanul és fáradtan ébredtem. Csaknem az egész éjszakát azzal töltöttem, hogy megpróbáltam rájönni, mi volt az, ami elkerülte a figyelmem. Eszembe jutott az öreg professzor és arra gondoltam, bemegyek az egyetemre, elmesélem neki az egész ügyet és megpróbálom rávenni, hogy segítsen nekem. Ugyanis volt egy különleges hobbija. Időnként kikért a kapitányságról, néhány régi megoldatlan ügyet és azzal foglalatoskodott, hogy megpróbálta őket megoldani. Nemegyszer siker koronázta az igyekezetét. Talán az én ügyemmel is szívesen foglalkozik egy kicsit, de legalábbis hasznos tanáccsal lát el engem.

   Amikor Holm professzor meghallotta, mit kérek tőle, széles mosollyal tudatta velem, hogy szívesen segít.
   - Nos, Dave, talán elmesélhetné, amit eddig megtudott - mondta és hátradőlt a karosszékben.
   - Hogyne, professzor úr! – mondtam, majd felálltam és sétálni kezdtem a szobában. - Szóval, itt van ez a Rosetti. Állítása szerint a felesége eltűnt, már két hete, de én biztos vagyok benne, hogy megölte. A hulla sajnos nincs meg és ez kissé megnehezíti az ügyészség dolgát, hiszen így nem emelhetnek vádat ellene. A szomszédok szerint sokat veszekedtek, mert a férfi folyton festeget és a saját ízlése szerint alakítgatja a házat és a telket, noha az a feleség tulajdona, aki persze, nem nézi jó szemmel. Nemrég a telek végében egy kis házat is felépített, hogy zavartalanul festhesse a képeit. A feleségének ez sem tetszett. Néhány vérfolt a ház mellett utalhat ugyan a gyilkosságra, de Rosetti azt mondja, ő szerzett sebet a házépítésnél. Egy másik probléma is van. Az asszony eljárkált hazulról. Olykor napokig nem látták, bár eddig mindig megkerült. Azt mondják, szerette a férfiakat. Aztán a házban kutakodtam egy kicsit és megtaláltam az asszony biztosítási kötvényeit. Szép kis summa van rajtuk. A telek, a ház, a bosszú a megcsalatásért és a biztosítási összeg, szerintem elég indíték lehetett Rosettinek a gyilkossághoz. Ha megússza, minden az övé lesz. A baj csak az, hogy ha ma nem lesz meg a holttest vagy valamilyen cáfolhatatlan bizonyíték, hogy megölte a feleségét, akkor holnap kiengedik és akár fel is szívódhat. Nagyjából ennyi.
   - Tudja, hogy műkedvelő vagyok, ugye? – kérdezte Holm.
   - Hogyne tudnám professzor úr – feleltem -, hiszen sokszor beszélgettünk a művészetekről.
   - Ismeri Askint?
   - Azt az Askint? – kérdeztem vissza.
   - Igen, igen. John Askint, a restaurátort – bólogatott Holm. – Délután jelenésem van nála. Megnézem egy újabb művét.
   John Askin valamikor képhamisító volt. Hihetetlen leleményességgel dolgozta ki azt a stílust, ami mindenkitől megkülönbözteti. Soha nem bukott le. Ma már nem foglalkozik hamisítással, inkább a valódi festményeket javítja.
   - Nem ismerem professzor úr, de hallottam róla eleget.
   - Én viszont elég sokat tanultam tőle a festményekről – mondta Holm –, ám mielőtt hozzá indulok, szeretnék kimenni magával Rosetti házához… kíváncsi vagyok az ő képeire is.
   Odamentem a fogashoz, leemeltem a kabátját és tartottam, hogy belebújhasson.
    - Máris indulhatunk professzor úr!

    - Hihetetlen ez a Rosetti! – ámult el Holm professzor a festmények láttán. – Látta ezt Dave? Ha ezek valóban az ő munkái, vajon miért nem találkoztam már velük?
    - Talán azért, mert még sehol nem állította ki őket. – feleltem.
   - Nézze csak ezt a festményt fiam! Észrevesz rajta valami érdekeset? – kérdezte Holm, miután majd belebújt az egyik falon lévő képbe, hogy nagyítójával átvizsgálja.
    - Mit kellene észrevennem? – kérdeztem, miközben a festményt figyeltem. – Egyszerű tájképnek tűnik. Fák, bokrok, a távolban egy tavacska és a lemenő nap. Van ebben valami érdekes?
   - Látta az imádkozó alakot is? – nézett rám a professzor, összevonva a szemöldökét.
   - Imádkozó alakot? Hol van?
  - Látja? Itt a kép jobb oldalán… a távolban, balról a harmadik bokor… mellette térdel egy alak és imádkozik. – bökött a képre.
    Majd kinéztem a szemem, mire megtaláltam. Holm felém nyújtotta a nagyítóját és amikor a lencsén keresztül megpillantottam az alakot, leesett az állam. Tisztán kivehető volt az emberi alak, amint tenyereit összetéve, görnyedten térdelt a bokor mellett és imádkozott.
    - Hogyan lehet ilyen kis méretben, ennyire tökéletesen ábrázolni valamit? – dörmögtem, csak úgy magam elé.
   Holm nem késlekedett a válasszal.
   – Hát nem ecsettel, az biztos. Fogadjunk, ha megnézzük Rosetti műhelyét, találunk nála speciális eszközt is. Askintól tudom, hogy a hamisítók, akárcsak a restaurátorok, használnak ilyen szerszámot. Úgy néz ki, mint egy ecsetszár, de nem sörték vannak a végén, hanem tűhegynyi lyuk. Tulajdonképpen festékszóró. Levegővel működik és egy apró kapcsolóval működtethető. Hajszálnyi vonalkákat lehet velük a vászonra vinni. Az igazán nagy hamisítók ezzel, szinte láthatatlanul megjelölik a munkáikat, hiszen nagy a versengés a piacon és egyikük sem szereti, ha valaki az ő munkájukat sajátjaként árulja.
    - Csodálatos! – mondtam a professzor felé fordulva. – Hát, nézzük meg a festőműhelyt is.

   Holm professzor körbesétált a kertben. Megnézte a házat kívülről is és megállt a virágágyások mellett.
   - Vajon ezeket a virágokat is Rosetti ápolgatja?
   - Nem hiszem – mondtam – a szomszédok szerint, kizárólag a festészetnek él. Inkább az asszonyt szokták a kertben látni.
   A professzor hosszan nézte a növényzetet és a kis szökőkutat, ami szerintem nem nagyon akart beleilleszkedni a környezetébe.
   – Látja Dave? - mutatott Holm a festőeszközökre a műhelyben. - Azt hiszem, erre gondoltam.
    Felvett egy ceruzához hasonló tárgyat az asztalról, aminek a végén kicsiny csatlakozó volt. Valószínűleg, azzal lehet csatlakoztatni a levegőrendszerhez. Némi keresgélés után megtaláltuk a kisméretű kompresszort és a hozzátartozó hosszú, vékony csövet. Hirtelen valami eszembe jutott.
   - Professzor úr! – fordultam Holmhoz – Lehetséges, hogy Rosetti a festményen rejtette el a felesége hullájának a helyét??
    - Miért? Ismerős magának a képen látott táj? – kérdezett vissza Holm.
    - Nem, nem ismerős. Nem a környékről készült a festmény, az biztos, hiszen nincs tó errefelé. De attól még eláshatta, valamilyen tó közelében a hullát. Csak meg kellene találnom, hogy hol.
    - Ne izguljon Dave! – emelte fel a mutatóujját a professzor, miközben az egyik festményt mustrálta. - Ha Rosetti meg is ölte a nejét és a lelkiismerete nem hagyta, hogy magában tartsa a hulla helyét, nem tudathatta velünk azon a festményen.
   - De miért nem? – kérdeztem kíváncsian.
   Holm végigsimított ősz szakállán.
   - Az asszony két hete tűnt el, így van?
   - Igen, így van – feleltem.
   - Rosetti festménye viszont legalább három hónapos – kacsintott rám.
   -  Ezt honnan tudja professzor úr? – néztem rá hitetlenkedve.
   - Onnan, hogy a felkent festéknek jellegzetességei vannak. Bár a műszeres vizsgálat hozna biztos eredményt, annyit azért én is meg tudtam állapítani, hogy nem mostanában festették a képet.
   - És ha az imádkozó alakot utólag vitte a vászonra Rosetti? Mégpedig a speciális festékszóróval. Azt én sem hiszem, hogy ecsettel belerondított volna egy kész festménybe.
   - Nem hiszem, hogy ez történt Dave – nézett rám Holm –, de hogy őszinte legyek, erre én sem figyeltem annyira, amikor a képet néztük. Jobb lenne, ha visszamennénk a házba és újra megvizsgálnánk azt a tájképet.

   - Ugye, igazam volt? Nézze, csak Dave! - azzal hátralépett a festménytől és felém nyújtotta a nagyítóüveget.
   - Nézze meg figyelmesen a térdelő alakot… főleg az alak széleit. Nincs rajta fénytörés, nincs mellette árnyék. Nem emelkedik ki a mellette lévő festékréteg síkjából és bár biztosan a festékszóróval csinálta, az öregedés nyomai ugyanúgy meglátszanak rajta, mint a környezetén. Ez a réteg nem fiatalabb a többinél.
   Kénytelen voltam igazat adni neki. Szerintem Askin sokat elárult neki erről a fajta művészetről és közeli barátja lehet, bár el nem árulná, hogy egy volt bűnözővel, ilyen szoros kapcsolatot tart. Holm végigsétált a szobákon, minden festményt megnézett, amit csak talált a falakon. Átment a nappaliból a hallba, én pedig leültem az egyik fotelba és azon gondolkoztam, hogy érdemes volt-e magammal hoznom a professzort, mert kedveltem ugyan, de úgy látszik, most ő sem segíthet. Még a végén Rosetti meg fogja úszni.
   - Dave! Dave, jöjjön ide!
   A professzor valamit felfedezhetett és meg akarta osztani velem, ám kissé elmerültem a gondolataimban, így nem álltam fel azonnal.
   - Dave, jöjjön már! – Holm türelmetlen volt.
   - Itt vagyok – mondtam és elindultam a hall felé, aminek rövidke átjárójában állt a professzor és a falat nézte. – Tessék.
   - Dave, hogy nézett ki Rosetti felesége?
   - Hát, amennyire én tudom, átlagosan. A haja barna, a szeme…
   - Nem, nem arra vagyok kíváncsi! Termetre mekkora volt?
   - Fénykép alapján ítélve, meglehetősen filigrán. Vékony és alacsony.
   - Most nézze meg ezt a falat Dave. Lát rajta valami érdekeset? – azzal megfogta a karom és visszalépett velem a nappaliba. Szembefordított a bal oldali fallal.
   - Nos?
   - Hát… - kezdtem – faborítás van a falon.
   - És még? – kérdezte türelmetlenül
   - Képek… - mondtam gyámoltalanul.
   - Így van Dave. – bólogatott elismerően – Rosetti nagyon jól tudta, hogyan helyezze el a képeit a falakon. Nézze ezeket a képeket! Bár itt vannak a nappali falán, a természetes fényt a hall ablakán át kapják a nyitott átjárón keresztül.  Bátran ide tehette, hiszen az átjáró fala körülbelül hatvan centi vastag, de maga az átjáró két méter széles is megvan. A hall első ablaka közvetlenül az átjáró után helyezkedik el a szemben lévő falon. Vagyis ez az első néhány kép fényt kap az ablakon át. A bökkenő éppen ez. A sok természetes fény tönkreteszi a képeket. Ha ezt az első képet megnézi, mi az, ami nem tetszik rajta?
   - Nem tudom - válaszoltam megvonva a vállam.
   - Jaj, dehogynem! - Holm közelebb lépett a festményhez. - Mi az, ami láthatóan megosztja a képet?
   - Az árnyék. Talán az nem tetszik... az, hogy félig árnyékban van – mondtam.
   - Ez az! – kiáltott fel a professzor. – Ha maga festő lenne, feltenné a képét úgy a falra, hogy félig árnyékban legyen? Ugye nem? Ostoba ez a Rosetti. Most lépjen egyet jobbra a sarok felé! Mit lát a falon az első kép jobb oldalán?
   - A faborítást – válaszoltam.
   - Jaj Dave, ne csak nézzen, hanem lásson is! Igazából kezeletlen furnér van a falakon – javított ki. – Van egy érdekes tulajdonsága ennek az anyagnak. - Azzal kissé félretolta a képet a falon. - Ha folyamatos fény éri, egy hét alatt besötétedik a felülete. Itt a kép alatt azonban védve van, világos maradt. De a kép jobboldala körül is egészen besötétedett. Pedig árnyékban van. Ha most a képtől jobbra elindulunk és szemünkkel követjük a falat, láthatjuk, hogy úgy ötven centivel arrébb a furnér alig sötétebb, mint a kép alatt. Vagyis nem kapott fényt a hallból, mert az átjáró fala árnyékolta. Nézze csak a függőleges vonalat! Ez egy árnyék nyoma – mondta mosolyogva. - Az hogy lehet, hogy a kép jobb oldalán nem világos a furnér?
   - Fogalmam sincs… - mondtam megadóan.
   Holm nekitámaszkodott az átjáró falának.
   - Itt van az asszony a házban.
   - Hol? – kérdeztem döbbenten.
   - Rosetti nem kőműves volt eredetileg? – kérdezte a professzor. – Valódi mestermunka. Az átjáró mintegy negyven centivel szélesebb volt két héttel ezelőttig. Rosetti megtoldotta a falat; egyszerűen belebetonozta a feleségét. Még a furnér borításokat is kicserélte a megfelelő szélességűre, amik épp egy árnyalatnyival világosabbak a mellettük lévőnél. A toldás miatt került az árnyék vagy fél méterrel odébb, éppen a festményre.
   
   Elámultam ezen az eszmefuttatáson és arra gondoltam, lehet, hogy Rosetti a saját imádkozó alakját festette a képre, talán épp feloldozásként szörnyű tettére, s ha önmaga árnyékától nem is ijedt meg, elmondhatom, hogy átvitt értelemben a felesége árnyéka árulta el.