Hazafelé sétált, amikor meglátta a kis vöröst. A kis vörös felé tartott, és olyan ártatlanul nézett rá, hogy nem bírta, csak úgy elfordítani a fejét. Azok az ártatlan szemek, az a közvetlen közeledés, az az érdeklődés; minden jel arra mutatott, hogy csatlakozni kíván hozzá. A kis vörös, lány volt. Körülnézett, vajon látja-e valaki, mennyire érdeklődik ő maga is a kis vörös iránt. Hátat fordított és elindult hazafelé, de két lépés után megállt. Az elmúlt néhány pillanat alatt a kis vörös, olyan benyomást tett rá, hogy képtelen volt szó nélkül továbbmenni. Eszébe ötlött, hogy szívesen beülne vele egy kávézóba, de a kis vörös legfeljebb a kávéhoz kapott tejszínt értékelné. Arról nem is beszélve, hogy az emberek perverziót sejtenének a dolog mögött, miszerint gyengéden édeleg egy macskával. Visszafordult és barátságát csábos mosollyal próbálta tudtára adni a kis vörösnek. Apropó! Nem kis vörös. Inkább Kis Vörös. Igen, így: Kis Vörös… nagybetűvel. Másképp nem is lehetne. Kis Vörös lenyűgöző volt. Hangtalanul nyávogott, ami épp olyan volt, mint, amikor az ember, úgy kér valamit a másik embertől, hogy nem kér. Csak jelez. Tudta, hogy Kis Vörös akar valamit tőle.
   „Hazavinnélek, de nem lehet – motyogta Kis Vörösnek –, a feleségem nem örülne.”
   Kis Vörös közelebb ment. Megint hangtalanul nyávogott. Aztán egészen közel ment és nekidőlt a lábának. Tekergett egyet körülötte, majd szagmintát hagyott a cipőn. Megjelölte. Megjelölte őt. Őt, aki nem akarta hazavinni, mert felesége van, aki nem örülne Kis Vörösnek. Ő, elindult hazafelé, Kis Vörös pedig követte. Ő megállt a bérház kapujában és úgy tett, mintha búcsúzna Kis Vöröstől. Megnyitotta a kaput, és befelé haladtában, hátra maradt kezével késleltette a kapu csukódását. Közben nyugtatta a saját lelkiismeretét, hogy nem ő hívta a kapun belülre Kis Vöröst. Csak úgy bejött. Véletlenül. Ő megállt a lift előtt. Lenézett Kis Vörösre és tudta, hogy a lifttel nem jöhet fel. Mert akkor, csak vele jöhetett. Le sem tagadhatja. Hívta ugyan a liftet, de mivel nem ért le két másodperc alatt – a bérházak liftjei sosem ilyen gyorsak -, elindult a lépcsőn felfelé. Nyugtatta magát, hogy nem akart jönni a lift, ezért indult el a lépcsőn felfelé. Természetesen Kis Vörös követte. Amikor felért a másodikra, megállt és fújt egyet. Kis Vörös nem maradt le mögötte. A felfelé haladásra nagyon is alkalmas lábaival könnyedén gyűrte le a kétemeletnyi lépcsőt. Ő lassan – kvázi magát nyugtatva, milyen nehéz fellépcsőzni a másodikra -, elindult a körfolyosón és szeme sarkából időnként hátrasandított, meggyőződve arról, hogy Kis Vörös követi. Megállt a lakás előtt, matatott a táskában a kulcsért, közben lenézett Kis Vörösre, aki a lába mellett ült és megint hangtalanul nyávogott. Ő lehajolt és megsimogatta Kis Vöröst. Először a fejét, aztán kezét végigvezette Kis Vörös hátán, végül alányúlt és felemelte magához.
   „Tudod, hogy nem jöhetsz velem – mondta –, a feleségem nem engedné.”
   Letette Kis Vöröst és a kulcsot a zárba illesztette. Belépett az ajtón, de hosszú másodpercekig nem akaródzott becsukni. Nem tudta levenni szemét Kis Vörösről. Kis Vörös semmi jelét nem mutatta annak, hogy be akar jönni. Csak ült az ajtó előtt és őt nézte. Talán azt várja, hogy ő behívja. De lehet, meg sem fordult a fejében, hogy bejöjjön hozzá. Lehet, hogy valaki máshoz jött és őt használta fel arra, hogy bejusson a házba. Lehet, hogy valaki máshoz tartozik. Lehet, hogy valaki, már magához édesgette Kis Vöröst, kihasználva annak hiszékenységét, szeretetvágyát. Lehet, hogy az a valaki, már túl szoros barátságban van vele, aminek talán intimitása is van. Féltékenység lett úrrá rajta. Akkor, mit akar tőle a Kis Vörös?
   Bosszúsan csukta be az ajtót, mit sem törődve azzal, hogy a küszöb előtt ül Kis Vörös. Beköszönt a feleségének, ledobta a táskáját az előszobában, lerúgta cipőit és elindult a konyhába, hogy utánanézzen a vacsorának. Míg a tányérban ritkultak a falatok, folyton a bejárati ajtó felé tekintgetett. Lehet, hogy még mindig ott ül? Lehet, hogy éhes, ő meg lassan jóllakva zsörtölődik egy macska miatt. Megmondta a pszichiáter, hogy a macskáknak természetüknél fogva uralmuk van az emberek fölött – ha az emberek hagyják. Ő nem hitt benne. Az orvos pszichiátriai klinikára akarta beutalni néhány hétre, amíg tisztázza magában, hogy a macskák, hol foglalnak helyet az életében. De nem ment. Nehogy már azt higgye a dilidoki, hogy egy macska irányíthatja az ő életét! Pedig, Kis Vörös, már a sokadik lenne. Ha ezt is be akarná fogadni, a felesége elválna tőle. Ha Kis Vörös itt lehetne, megint csak vele akarna aludni. Kit érdekel a feleség?
   Kinyitotta az ajtót kezében egy darab májpástétommal és boldog mosollyal nézett le oda, ahol az imént Kis Vörös ült. De nem ült ott senki. Hol lehet? Megszeppenve járta körül a körfolyosót, de Kis Vörös sehol nem volt. Úristen! Be kellett volna hívnia! Gyomra összeszorult és nehezen szedte a levegőt. Az nem lehet, hogy elmenjen! Neki kell a Kis Vörös! Itt kell lennie valahol! Szeme az első emeleti körfolyosóra tévedt a belső udvar túloldalán. Kis Vörös a korláton ült és a balkonládában lévő petúnia egyik szirmát ütögette a mellső lábával. Ő, olyan megkönnyebbülést érzett, mint még soha azelőtt. Átsietett a szemközti oldalra és csaknem teljes felsőtestével áthajolt a korláton.
   „Cicc! – mondta többször is hangosan -, cicicc!”
   Kis Vörös felnézett, aztán rá sem hederítve folytatta a petúniaszirom ütögetését. Ő csábítás gyanánt le akarta nyújtani a májpástétomot Kis Vörösnek, fel sem mérve a két emelet közti távolságot. Két másodperccel később tudatosult benne, hogy ez volt életének újabb esztelensége. Megint egy macska miatt. Amikor érezte, hogy eltűnik a lába alól a talaj, már nem is igyekezett egyensúlyt keresni. Teste libikókaszerűen hintázott át a korláton. Iszonyú, félelemmel vegyes kíváncsisággal szemlélte az agyába villanó képeket: a macskák, a felesége, a macskák, a májpástétom, a sebhelyek, Kis Vörös, a felesége, a macskák, a torz tükörkép, a májpástétom. Míg ő a macskákat, addig őt magát nyolcszor mentették meg. Macskákra tékozolta az életét.
   Feküdt a hideg kövön. Nem tudta, mit érez igazából. Összetört teste épp csak sajgott és ő csodálkozott, miért nem fáj jobban. Nem tudott megmozdulni. Azt már megértette, mi jön most. Tudta, most nem lesz, aki megmentse. Ez volt a kilencedik élete. Akár a macskáknak. Szeme utolsót mozdult. Néhány másodpercig látta még, amint Kis Vörös az ő rohamosan zsibbadó arcáról nyalogatja le a szétkent májpástétomot. Kis Vörös körbenyalta a száját és nyávogott egy igazán hangosat.
   Ő már nem hallotta...