Idősebb Mojzik Árpád csendben és mozdulatlanul ült a jobb napokat is megélt karosszékben. Szemei valahol, messze a semmit bámulták. Gondolatainak nem szabtak határt a szoba falai. Az őszi domboldal jutott eszébe, ahova sokszor kiült és hallgatta, ahogy a szellő susog a fák közt. Szeretne most ott lenni és örökre ott maradni. De a sors bezárta ebbe a szobába. Sámlira polcozott lábait kockás pokróc takarta. Ölében egy valamikor fehér, ám mostanra piszkos, hanyatt fekvő, plüss macska, kezében pedig egy darabka, nyáltól ázott, félig-meddig elcsócsált kifli árválkodott.
   Éhes volt. A tegnapi tökfőzelék kevésnek bizonyult. Ma is evett volna belőle, de az a vén szipirtyó megint magára hagyta. Bárcsak fel tudnék innen kelni, gondolta. Kimondani, sajnos nem tudta. És mást sem. Az agyvérzés mindent kiütött a fejéből.  Nem emlékezett a feleségére sem. Úgy érezte, magányosan tengődik az életet és a halált elválasztó hajszálvékony mezsgyén. 
           
   Mojzikné kint álldogált a bérház körfolyosóján. Kövér testét himbálva, hangosan rikoltozott.        
   — Pityu! Pityuu! 
   Eltávolodott kissé a nyitott bejárati ajtótól és lenézett a belső udvarra.
   — Pityuuu!!!          
   Hívására egy fekete-fehér, jó formában lévő nősténymacska sétált elő, valahonnan a lépcsőház felől.            
   — Gyere Pityu, adok enni!        
   A margarinos dobozban, megmelegített pörkölt, főtt tészta és tökfőzelék keveréke gőzölgött halványan. Érdekes módon, Pityu nem igazán ellenezte a szokatlan ebédet. Amikor úgy érezte, eleget evett, körbenyaldosta a száját, a mancsait és tett néhány tiszteletkört az asszony lábai körül. Mojzikné valamiért nem vette ezt jó néven és megvastagodott bokájával erőteljesen odébb taszította a macskát. Pityu felnyikkant és sértődötten besétált a lakásba. Beszagolt a konyhába és mivel nem talált ott semmi érdekeset, a szobát vette célba. A nyitott szobaajtóból néhány pillanatig figyelte a karosszékben ülő alakot. Lassan odasétált, nagyon halkan nyávogott egyet és felugrott az ölébe. Megszagolta a nyálas kiflit, belenyalt a mancsába, kitúrta helyéről a plüssmacskát és összegömbölyödve dorombolni kezdett.

   Az öregember keze megmozdult. A padlóra ejtette a kiflit. Végtelennek tűnő másodpercekig tartott, míg ujjai megtapinthatták a macska bundáját. Szerette simogatni, amíg kezei mozogtak. Valami mosolyféle suhant át az arcán.
   — Hogy nevezhetett el az a hülye, Pityunak? — mondta hangosan.        
   Utolsót sóhajtva, finoman belemarkolt a macska szőrébe. Pityu ránézett, szemeivel hunyorított és abbahagyta a dorombolást.          
   Idősebb Mojzik Árpádot végső gondolatai újra a domboldalra vitték. A szellő a fák közt szaladgált és beleborzolt a hajába. Ő a Nap felé fordult és élvezettel hagyta, hogy a meleg sugarak az arcát simogassák. Szemeit lehunyta és nem mozdult többé.          
   Tudta, hogy itt az út vége…