A padon ülve ért a derengő hajnal. Azon a padon, amin fél napja még Joe-val együtt ültünk és ettük a konzerveket. Még mindig álmatlan voltam és nyúzottnak éreztem magam. A tehetetlenség járt a fejemben. Nem bírtam felfogni, hogy Joe nincs többé. Körülnéztem, mintha várnám, hogy a sétány végén felbukkanjon és jókedvűen integessen, mint tegnap. Megtámaszkodtam a pad támláján, hogy felálljak, de a hűvös, reggeli nyirkosságon megcsúszott a kezem és visszarogytam a padra. Úgy maradtam és ültem még vagy félóráig, hallgatva egy új nap kezdetének hangjait. Kezembe temettem az arcom és résnyire nyitott ujjaim közül néztem, ahogy a fák közt előtörő napsugarak árnyékokat rajzolnak a sétány kövezetére. Felálltam és nyújtózkodtam egyet. Lassan elindultam a közeli gyorsétterem felé, ahol tegnap reggel megtaláltam Joe-t. Hiú remény volt azt gondolnom, hogy ma is ott találom. Amikor körbejártam az éttermet eszembe jutott, ahogy minduntalan a vendégekre vigyorgott azzal a fogatlan szájával. Önkéntelenül elmosolyodtam. Aztán a piac felé vettem az irányt. A nap egyre feljebb kúszott az égen. Reméltem, hogy ezen a napon is szép idő lesz. De nem tudom, mivel ütöm el az időt. A piacon egyre nőtt a forgalom, én pedig megálltam a bejáratnál és újfent magamhoz vettem egy kisebb papírdobozt. Az emberek rám se hederítettek. Senkit nem érdekelt, hogy ott állok. Istentelenül éreztem magam. Van még valami, amit el lehet venni tőlem?
   Legalább három órája álldogáltam már a piacnál, de hiába szólítgattam az embereket, senki nem akart megszánni. A város felé néztem és észrevettem a tegnapi szőke nőt, aki pénzt adott. Befelé igyekezett a piacra. Amikor elment előttem, rám mosolygott. Idétlenül vigyorogtam egyet és áldottam a jóságost, hogy nem vagyok olyan foghíjas, mint Joe. Persze, néhány fogam hiányzott az ütlegektől, de legalább nem látható helyen. A nő után néztem. Átlagos volt és kedves arcú. Közben a kifelé jövő emberektől próbáltam aprót kérni, de úgy tettek, mintha ott sem lennék. Elfáradtam és a bejárattól kissé távolabb leültem. Valami pénz volt még nálam és a konzervek is megvoltak a viskóban, úgyhogy nem rettegtem nagyon, hogy éhen maradok. Úgy húsz perc múlva megjelent a nő a kapuban, szatyrokkal a kezében. Elindult felém és amikor odaért, megállt előttem.
   - Evett ma már valamit? – kérdezte.
   - Még nem asszonyom – válaszoltam és kissé csodálkoztam, hogy megszólított.
   - Akkor ezt egye meg! - mondta határozottan és a kezembe nyomott egy papírzacskót.Belenéztem és egy rántotthúsos szendvicset láttam az alján.
    - Köszönöm, de tudok ennivalót venni – mondtam.
   - Remélem is! – válaszolta. Lehajolt és egy papírpénzt dobott a földön heverő dobozomba.
Nem nagyon értettem, miért teszi ezt, de jól esett a gondoskodása. Reméltem, nem szociális munkás, akinek sok, ilyen rosszarcú csövessel van dolga. Még néhány pillanatig ott maradt a doboznál, aztán felegyenesedett és elsétált. Egy férfi jött utána és megállt előttem, amíg aprót kotort elő a zsebéből. Beleszórta a dobozomba és biccentett egyet a fejével. Én megköszöntem és két ujjam elhúztam a homlokom előtt, mintha tisztelegnék. Aztán egy nő dobott némi pénz, majd még egy férfi. És mintha csak tegnap lett volna, a szőke nő megint meghozta a szerencsémet. Két óra múlva, már szépen csörgött a dobozkámban a sok pénz. Eloldalogtam a fal mellé, beleráztam a kabátzsebembe az érméket és eldobtam a dobozt. Visszasétáltam a parkba és leültem a megszokott padra. Szerettem volna megmondani Joe-nak, hogy megint jó napom volt és ma is jóllakhatunk.
   Sötétedésig üldögéltem, megfeledkezve az éhségről is, ami csak nagyobb lett a délelőtti szendvicstől. Feltápászkodtam és elindultam a városból kifelé. Vissza akartam menni a viskóba. Szerettem volna kiverni a fejemből a sok gyötrelmet, de nem nagyon sikerült. Az erdő fái közt összeszedtem némi száraz gallyat és ágat, hogy fűteni tudjak. Még tegnap láttam egy doboz gyufát az asztal fiókjában. Fadarabokkal tömtem meg a kis kályhát és egy kis papírral alágyújtottam. Hamar fellobbant a láng és nemsokára kellemes meleg lett a tűzhely körül. Benéztem a szekrénybe és megnyugodva láttam, hogy a konzervekhez nem nyúlt senki. Kivettem közülük egy levest, a bicskámmal két lyukat ütöttem a tetején és feltettem a kályhára. Leültem a priccsre és a gondolataimba merültem. Nem telt bele tíz perc sem és hallottam, amint rotyog a dobozban a lé. A kabátujjammal megfogtam és letettem a földre, hogy hamarabb hűljön. Dúdolgattam magamban egy régi slágert és áhítattal figyeltem a lángokat a tűzhely nyitott ajtaján át, miközben lassan elszürcsöltem a forró levest. Jólesett az étel és a kályha melege. Ez jobb volt, mint a forró, nyári éjszakákon izzadtan aludni a parkban. Eszembe jutott a feleségem. Rám tört a fájdalom és a magány. Legszívesebben ordítottam volna. Sírva fakadtam. Gyűlölöm az egyedüllétet. Szükségem van valakire. Még jobban magamra húztam a kabátom és eldőltem a priccsen. Hallgattam, ahogy pattog a tűz a kályhában és éreztem, ahogy elernyednek a végtagjaim. Ha Joe itt lehetne… az én mamlasz cimborám…
   Elnehezült a szemhéjam…


                                                                               (folyt. köv.)