Dél felé járt az idő. Amíg Joe csámcsogott a sebtiben összepakolt szendvicsen, addig az étterem konténerei közé mentem, hogy brunyáljak egyet. Közben azon gondolkodtam, hogy meg kellene látogatnom Ribit. Illenék megköszönnöm, hogy gondolt rám és elküldte a Bicskást az ennivalóval. Határozottan olyan érzésem volt reggel, mintha a halálomon lennék. De most jól éreztem magam. Lenéztem a betonra és figyeltem, ahogy a húgy csermellyé formálódik és célbaveszi a cipőmet. A rossebb ebbe a kurva betonba! Ennek is pont felém kell lejtenie! Nem volt kedvem odébb lépni. Érdeklődve figyeltem, ahogy a sárga lötty befolyik a cipőm alá az orránál és még a sarka előtt elfordul, hogy a lábaim közt folyjon tovább. Amikor végeztem, megigazítottam a nadrágot magamon és visszalépdeltem Joe-hoz. Éreztem belül a combomon, hogy nem ártott volna még úgy fél percig a konténer mellett maradnom. Túl hamar kaptam össze magam. Ki kéne mosnom a ruhám, mert az hagyján, hogy koszos, de a Bicskás azt mondta egyszer, hogy olyan büdös vagyok, hogyha eszébe jutok, nem tud annyit enni, amennyit hányni szeretne. Hát tény, hogy mostanában a legyeken kívül nincsenek olyan rajongóim, akik közel állnának hozzám.
   Joe épp az utolsó falatot erőltette a szájába.
   - Na, mi van? – vigyorogtam rá – Kevés a három fog, mi?
Meg sem tudott szólalni, annyira tele volt a szája, de válaszképpen felemelte a bal kezét, négy ujját az égnek meresztve.
   - Ja, bocs… négy… - mondtam és bocsánatkérőn intettem egyet.
   Szétnéztem az utcán és úrrá lett rajtam az unatkozhatnék. Valamit csinálni kéne. Tudom, hogy Ribi adott pénzt, de azt tényleg nem ártana szűkösebb napokra tartalékolni – bár, ahogy a dolgok álltak reggel, nehezen tudnék elképzelni a mainál szűkösebbet. Alighanem elnézek a piac felé. Ott mindig sok ember van. Talán lesz egy kis szerencsém és adnak némi aprót. Persze, csak óvatosan működök arrafelé, mert a Bicskás uralja ott a terepet. Azt nem tudom, hogy az új nadrágjában és új cipőjében, hogyan fogják elhinni neki az emberek, hogy hajléktalan. Reggel úgy nézett ki, mint egy középszerű melós, aki épp munkába igyekszik. Túlságosan a reggelivel voltam elfoglalva és nem láttam, merre ment.
   - Merre ment a Bicskás? – kérdeztem Joe-tól, bár, mire a Bicskás végzett a kiokításommal, addigra már ő sem volt ott a padnál. Lenyelte a falat végét, miközben a belváros felé mutatott.
   - A városba ment – mondta.
   - Nem a piacra? – kérdeztem csodálkozva.
  - Nem. Már napokkal ezelőtt mondogatta, hogy ezentúl dolga lesz a városban, de azt nem mondta, hogy mi. Lehet, hogy talált magának egy új helyet. Talán még a piacnál is jobbat…
   - Ááá… - hitetlenkedtem – a piacnál nincs jobb.
  - Dehogynincs! Emlékszel a Csipásra? Emlékszel, hogy megszaladt neki? Tudod, amikor eltűnt, aztán néhányszor jött és hozott egy csomó piát. Meg volt nála pénz is. Szerinted, mi az istent csinált? Csak talált egy jobb helyet valahol!
   - De hülye vagy Joe! Nem rólad írták az együgyű ember meséit? Szerinted elég az, ha felkajtatsz egy szimpatikus sarkot és leülsz oda? Azt hiszed, az emberek száz szám dobálták a Csipásnak a lóvét? Egy lószart! Bazi szerencséje volt, mert egy nő felkarolta. Soha nem úgy nézett ki, mint én vagy te. Vigyázott magára és ha jól hallottam egy másik városban él és lakásban alszik. Annak a nőnek a lakásában. És talán dolgozik is…
   Joe felhúzta a szemöldökét. Szerintem, elkezdte azon törni a fejét, hogyan kovácsolhatná meg a saját szerencséjét. Nem hiszem, hogy Joe-ra bármelyik nő szívesen ránéz. Szakadt volt, koszos és ronda. Ezek a dolgok, sajnos erősen visszavetik az ismerkedési szándékait – már ha egyáltalán vannak ilyen szándékai. Hiába arany a szíve - mert kétségtelen, hogy nála jobb barátot elképzelni sem tudok - el sem jut odáig, hogy ezt az erényét bárki számításba vegye – rajtam kívül. Nem egy nő lesz Joe szerencséje. Valami biztosan történik majd, amitől jobb élete lehet, de hogy mi lesz az, azt nem tudom.
   - Elnézek a piac felé, nem jössz? – kérdeztem tőle.
Megrázta a fejét és intett egyet.
   - Oké – mondtam – körülnézek egy kicsit és nemsokára jövök. Ne zavard nagyon a vendégeket, nehogy balhézzanak.
Joe nem válaszolt. Olyan fejfájós lett a homloka. Néha eljön egy-egy pillanat, amikor az ember elgondolkozik a saját sorsán.
   Neki talán most jött el…


                                                                                           (folyt. köv.)