- Hé! Ébresztő! Nehogy most dögölj meg nekem!
Hallottam a fülemben az erős szívdobogásom. Úgy látszik, mégsem haltam meg. Még nem akartam kinyitni a szemem. Túlságosan is jól esett az ájult pihenés. Nem fájt a gyomrom és nyugalom vett körül.
   - Joe! Gyere ide! Segíts már odavinni a padhoz ezt a szerencsétlent…
Persze, Joe-t is ismerte a Bicskás. Köztük nem volt semmilyen nézeteltérés. Jó, hát Joe egy nagy mamlasz… nem hiszem, hogy csakúgy bárki belekötne és nekiugrana. Nem egy vastag fazon, de megvan vagy két méter magas és amikor időnként csoportozunk valamelyik utcasarkon, erősen kitűnik közülünk. Meg aztán, olyan vastag hangja van, hogy aki nem ismeri, ijedten visszahőköl, ha meghallja.
Valamiféle csattogást hallottam egész közelről és el kellett telnie jó néhány másodpercnek, mire megéreztem a pofonokat az arcomon, amik a hangot okozták. Erős kezek markoltak meg és emeltek fel a földről. Nem nagyon akaródzott állva maradnom. Joe a hónom alá nyúlt és eltámogatott a legközelebbi padig.
   - Öreg… jól vagy? – nézett rám összeráncolt szemöldökkel. Megrázogatta a vállam és megpaskolta az arcom. Félig felnyitott szemhéjam alól körülnéztem. Joe mellett ott állt a Bicskás és a nála lévő szatyorban turkált. Még eléggé bennem élt a fenyegetése, de talán most mégsem akar bántani. Közelebb hajolt az arcomhoz és vastag ujjával megböködte a vállam.
   - Idefigyeljél rám! Ezt a Ribi küldi. Edd meg minél hamarabb, mert rád rohad. Nem akarja, hogy éhen dögölj. Mondtam neki, hogy nem zabálsz, csak vedelsz. Tegnap este is láttalak… megint be voltál nyomva…
Letett mellém a padra valami csomagot. Előhúzott a kabátjából egy nejlonzacskót, amiben egy maréknyi aprópénz csörgött.
   -  Ezt is neked küldi. Tedd el jó mélyre a zsebedbe vagy dugd el a gatyádba, nekem mindegy. Kajára adja neked. Mától kezdve körülötted fogok ólálkodni és ha meglátom, hogy piát veszel a pénzen, pépesre verem a fejed. Megértetted?
Nem tudtam, mit mondjak, csak örömmel vegyes félelemmel bólogattam. Mi a szent szar? Testőröm is lesz? – gondoltam nem kevés iróniával. Valami történt ezzel a Bicskással. Új nadrág, új cipő… mintha az egész ember új lenne. Mit csinált vele az a nő? Hogy néha felettem anyáskodik azt megértem, de ezzel az állattal miért foglalkozik, azt nem tudom.
   - Kösz… majd észben tartom. – mondtam neki, miközben magam felé húztam a csomagot. Erőtlenül kibontogattam és megláttam benne három szelet kenyeret meg egy stóc felvágottat. Olyan gyönyörű volt, hogy majdnem elsírtam magam. Felnéztem és láttam, ahogy Joe nagyokat nyeldekelve mereszti a szemét az ételre.
   - Egyél! – mondtam neki és a csomagra mutattam.
   - Nem kell öreg… még nem jó a gyomrom. Pakold csak be mindet… - azzal hátat fordított és elindult a gyorsétterem felé.
Megtömtem a számat kenyérrel és hálálkodva néztem a Bicskásra. Furcsa módon nem is volt olyan félelmetes. Ha elfelejtem, mekkorákat tudott ütni, még barátok is lehetünk. Bár, amilyen pillantásokkal méregetett, míg ettem, erre nem sok esélyt láttam. De most nem törődtem ezzel. Beszűkült gyomrom hamar megtelt, mégsem akartam abbahagyni az evést. Isten tudja, mikor ehetek legközelebb.
A Bicskás letett mellém egy palack vizet.
   - Szerencséd, az anyád hétszentségit, hogy Ribi ismer téged, különben már lehet, hogy a férgek zabálnák azt a ronda testedet.
Lenyeltem a falatot, ami a számban volt, kinyitottam a vizes palackot és jó nagyot húztam belőle. Valami istenien éreztem magam. Tényleg szerencsém, hogy ismer a Ribi. Lehet, hogy megint megmentette az életemet.
Csak el ne felejtsem ezt megköszönni neki…


                                                                                              (folyt. köv.)