Szokás szerint végignevetgéltem a ritkán látott, autófényező ismerősömmel való találkozást. A kölcsönös érdeklődés után megkérdeztem tőle, hogy telt az idei karácsonya. Megint mesélt...

   "...Tudod, nem vettünk fát. Megmondtam otthon, hogy aki fát akar látni, az sétáljon ki a város szélére és nézegesse az erdősort a szántóföld szélén. Szenteste asztalhoz ültünk és én nekiláttam a töltött káposztának. Fenséges volt. Ráhajoltam az asztalra és olyan jóízűen ettem, hogy még a hajam is belelógott a tányérba. Hát jó, az egész évben el nem költött fodrászpénzemből készült a vacsora. Két gombócot kölcsönadtam az asszonynak uzsorakamatra, amit szilveszterkor kell megadnia, különben a szerződésünk értelmében behajtókat küldök rá. 
   Két nappal előtte kézenfogtam és bevittem a munkahelyemre, hogy nézze meg, hogyan fújnak le a kollégák feketére egy Hyundai-t. Jól megnézte magának és megjegyezte: - Nézd! Egy Hunyadi!
   Mire körbejárta a kasznit, már hallani sem akart a hajfestékről. Nem is csodálom. A srácok még egy kis lakkot is nyomtak a frizurájára, mert fényesen szebbnek tűnik. Így duplán jól jártam, mert a karácsonyra vágyott sapka szóba sem jött többé. Az ilyen szép, fekete, fényes sisak megvédi széltől-fagytól. A teszkóban kétszer is lámpabúrának nézték és meg akarták venni.
   A fiam mindenáron kondigépet akart karácsonyra, de mondtam neki, ha izmosodni akar, jobb híján emelgesse a műanyag fürdőkádunkat. Arra gyárilag tíz kilót írtak. Amikor már hetedszer fejelte le a csempét a falon, elárultam neki, hogy a kád le van csavarozva a padlóhoz. Erre elkezdte utánozni a reklámot. A Pepsis doboz tetejét fejelgette, mert azt hitte, hogy úgy ő is shaolin lehet.
   Én csak egy nyakkendőt akartam, de felhívták rá a figyelmem, hogy idén legfeljebb kötelet köthetek a nyakamba. Abból meg nem találtam szép színeset, de a natúron már gondolkodom.
   Másnap anyósoméknál voltunk.
   Az anyósomnak karácsonyi ajándékul vásárolt bukszát a neki szánt étkezési utalvány árán tudtuk beszerezni. Először nem tudtam, miért akar mindenképpen sertésbőr pénztárcát. Amikor a tavaly óta kóstolónak tartogatott, igen sovány töpörtyűt ideadta, a harmadik falat után kiköpött rézpatent után rájöttem. Csodálkoztam is, honnan szerzett piros disznót. Később a sógorom többször megemlítette a „piar” kifejezést. Először azt hittem, kommunikációt kezdeményez irányomba, javítandó a hosszútávú rokoni kapcsolatot. De amikor nem értettem, miről beszél, kiderült, hogy az „r” betűt nem gondolta komolyan. Udvariasságból sűrűn töltögettem a poharát...
   Következő nap apámékhoz mentünk.
   Apámnak idén is sarokcsiszolót vettem ajándékba. A használtcikk piacról. Azóta a lakótelepen az összes lépcsőház sarka le van gömbölyítve. Dicsérte is, hogy milyen szépen viszi a panelprogramban húzós munkával felrögzített és szép papagájszínűre festett nikecell réteget. Annyi hasznot azért hozott, hogy a denevérek nem bírták az állandó zörgést és kiköltöztek a meleget adó szigetelés alól.
   Anyám nem kért semmit. Az ő élete csupa betűkből, szavakból és mondatokból áll. Ő csak olvasni akar. Megvettem neki a Feszty Körkép kicsinyített mását, remélve, hogy a körszeletek alatti felirattal jövő karácsonyig elfoglalja magát…
   Most a szilvesztert várom. A szódásszifonba beletöltöm majd a kétszáz forintos, száraz, asztali koccintóst, csavarok rá két patront és megpróbálom elképzelni, hogy pezsgő. Éjfélkor koccintok magammal (már csak én leszek ébren), fotelba rogyva hallgatom a Himnuszt és egyre fogyatkozó reménnyel gondolok arra, hogy ha gazdagabb nem is, de tán már ennél szegényebb sem lesz a következő karácsony…"