Repülni nem tudok, hát gondolatban belevetem magam a víz tükrébe és süllyedek az égbolt felé. Ahogy felfelé egyre ritkább, itt lefelé annál sűrűbb a közeg. Mennyivel másabb lefelé...!
   Itt eszedbe sem juthat, hogy félúton elfáradsz, bár nem is biztos, hogy vissza tudsz fordulni... hogy a félelem, melyet a magasban érzel, vajon ugyanaz-e, nem tudom. Minél beljebb hatolsz ebbe a furcsa birodalomba, annál inkább érezhetsz egy olyan fajta borzongást, amilyet a vándor, ha a mindent megolvasztó nap sugarai elől tér be a templom hűvösébe - vagy talán a kozmonauta rettegéséhez hasonlatos, kinek félelme a tiszteletből fakad, a roppant végtelenségben úszva...?

    Bár tudnám... de ahogy a parányi élőlények milliárdjai közt haladok lefelé, úgy érzem, mintha az univerzum csillagjai közt lebegnék...

   Lélekemelő érzés...