Hosszú évekig mást sem tettem, mint figyeltem az embereket...

   Figyeltem őket gyerekkoromban, hiszen minden gyermek a világ felé fordítja tekintetét. Habzsolja az információkat és keresi a miérteket. Persze mindenre nem kaphattam választ...
   Figyeltem őket kamaszkoromban, mert olyan dolgok történtek velem, amik arra kényszerítettek, hogy formáljam meg az értelmüket. Nem állítom, hogy sikerült... vagy talán egy kicsit mégis...
   Figyeltem őket a húszas éveim alatt, amikor a saját családomat láthattam "serdülés" közben... mert figyeltem magunkat is, mígnem az újdonság ereje alábbhagyott és már a fiam kamaszodik...
   Figyeltem harmincon túl... már nemcsak az embert - figyeltem a szót, figyeltem az érintést, figyeltem a gondolatot...
   Sok mindent megértettem...
Értettem a szót, éreztem az érintéseket... és rám találtak a gondolatok.
A gondolatok, melyek mindvégig a fülembe suttogták, hogy beszélni kell, mert a némaságba beleveszhet a szeretet.
   
   Figyelek majd negyvenen túl... nemsokára... de most már magamra figyelek...
Hiszen, amit eddig megfigyeltem, annak a helyét megteremtettem itt bent. Már tudom, hogyan kell lapozni köztük. Tudom, melyik, hova való. Tudom, hogyan gyúrjam egybe őket és azt is tudom, hogyan nyújtsam őket szépen megformázva, kiterített papírlapokra...
   Nem tudtam, hogy képes vagyok rá...

   Egy csodálatos ember tanított meg erre...